Az ékszer és története

Mind az a kisebb tárgy, mely az emberi alak díszéül, nemes anyagból, fémből, drágakövekből vagy zománcból, művészi kivitelben készül.
Az olyan ékszert, amely nem nemes fémből és nem drágakövekből készült, hanem ezeknek csupán látszatával bír, hamis ékszernek nevezzük.
A legtöbb ránk maradt őskori ékszert a halottak tiszteletének és másvilágban való hitnek köszönhetjük, mivel a halottakat rendszerint ékszerekkel feldíszítve temették el.

Ékszerek Magyar korona

Az ékszer olyan régi, mint maga az emberiség, régibb, mint a ruházat, mert az ember hiúsága és önmagát díszítő kedve már akkor is, ott is érvényesült, ahol a kultúra hiánya és az éghajlati viszonyok az öltözködést feleslegessé tették. Néhol ez az öndíszítés nem nyilvánul másban, mint az orrba fűzött karikában, vagy a bőr tetoválásában, de ezekben a legdurvább és kezdetleges kísérletekben ugyanaz az elv jut érvényre, mint a későbbi, legrafináltabb ékszer kreációknál, egyes testrészeknek ragyogó, fényes, művészi hatások által való kiemelése. Az ékszer az iparművészet valamennyi ága közül a leginkább szépművészet-jellegű, mert használati célja tulajdonképpen nincsen, csak a díszítés miatt van, s így formáit nem a célszerűség, hanem egyedül a szép szeretete és akarása határozza meg. Az ékszer szépművészetekkel való rokonságát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a művészetileg legegyénibb és leggazdagabb időkben kiváló nagymesterek foglalkoztak ékszer tervezéssel.

Ékszer Arany ékszer

Ékszer minden korból számosan maradt ránk, s így egyes korszakok kultúrájának fokmérője lett.
Ennek oka nemcsak az ékszer általános elterjedtségében, hanem a történeti idők fejlett halottkultuszában és az ékszer anyagának ellenálló képességében is keresendő. Az ékszer anyaga ugyanis nemesfém, elsősorban az arany, vagy az ezüst, mely úgy a levegő, mint a föld bontó hatásainak szívósan ellenáll, maradandó anyag. Az ékszerek díszítésének eszközei a drágakövek, a zománc, melyek az előkerülő több ezeréves darabokon is teljes érintetlenségükben megmaradtak.
A legkorábbi ránk maradt ékszerek az egyiptomi sírokból valók, legnagyobb részük Kr. előtt kétezer évvel keletkezett.
Egyiptomi ékszerek jellegzetes sajátossága a síkszerűség és az ezt jellemző szimmetria, s ezzel kapcsolatosan a színhatások keresése, melyet a rekeszzománc hatásának teljesen megfelelő fémkeretekbe foglalt színes üveg- és porcelán darabokkal ér el. Az ékszert ugyanaz a szigorú, nemes és erősen stilizáló irány jellemzi, mint az egyiptomi nagy művészeteket.
Már a középbirodalom korában, 2000 évvel Kr. e., eléri fejlettsége legmagasabb fokát, úgyhogy a későbbi technikai haladások stílusfejlődést már nem jelentenek. Az ékszer típusok két ezredéven keresztül ugyanazok maradnak: karkötők, nyakláncok, fejdíszek, amelyek egyben rangkülönbség jelölésére is szolgálnak, diadémok, mellpajzsok, gyűrűk, csattok, kar- és lábperecek kövekkel, vésett dísszel, zománccal vannak díszítve és nagy művészeti fejlettségre utalnak. Gyűrűket is hordanak, férfiaknál gyakori a pecsétgyűrű, a IV. dinasztia idején használatba jön a skarabeus, mely azután uralkodóvá válik.

Az ékszer díszítés motívumai többnyire a mitológiával kapcsolatos növény- és állatvilágból kölcsönöztek, leggyakoribbak a lótusz növényen kívül az uraeus kígyó és a keselyű.
Ez a formavilág a későbbi egyiptomi művészetben is megmaradt, de nem ritka a tisztán geometriai forma vagy díszül használt régi írásjegy sem.
Felvarrott ékszer nem fordul elő, mert az egyiptomi művészet merevséget és mozdulatlanságot követel ezen a téren is. Leggyakoribb és legjellegzetesebb a több tagból összeállított, gallérszerű, nehéz, fél merev nyakék, díszítése áttört, síkszerű, színes és alakos, lehetőleg mozgás nélküli, szimmetrikus formanyelve a falfestményekével megegyező. A technika is nagy fejlettséget mutat és az öntés, trébelés, cizellálás és vésés minden faját éppen úgy megtaláljuk ezeken a darabokon, mint a granulírozást, filigránt, ni ellót, a zománcot utánzó üvegberakást, sőt elvétve valóságos zománcot is.
Egyiptom volt az ékszer megőrzésére a legkedvezőbb terület.

Ugyanebből az időből a többi keleti népek, mint az asszírok, babilóniaiak, zsidók, perzsák ékszereiből oly kevés maradt ránk, hogy ezekből következtetéseket alig vonhatunk.

A korai Görögországban ékszert csak az asszonyok hordtak. Egyiptomi és kisázsiai hatás alatt keletkezett a görög ékszer,
de az egyiptomi motívumok helyét hamarosan elfoglalják a szép hajlású geometriai díszek, a mitológiai jelenetek és alakos ábrázolások. Főbb ékszerek voltak: a korona, gyűrűk, tűk és fülbevalók, melyek később oly nagyok lettek, hogy lehetetlen volt őket a fülcimpában viselni, hanem kendőkre erősítve a fej két oldalán mélyen lelógtak s láncokon függő repülő géniuszokkal és orsó formájú testecskékkel voltak díszítve. Nyakdíszeken ugyanilyen láncon függő motívumok fordulnak elő, a karperecek többnyire állatfejekben végződő egy-vagy többsoros pántok, egyáltalán fő ékszer a pánt vagy a koszorú. A koszorúk aranypléhből kalapált lombfüzért utánoznak. A csatokat és tűket levelekkel, gyümölcsökkel, állatfejekkel, isten alakokkal, vagy kisebb jelenetekkel díszítik, de az öv többnyire sima vagy látható helyeken zsinór- és szalagfonatokat utánoz. Az egyszerű, harmonikus rajz nemes formákkal és kiváló munkai sajátságokkal egyesülve a görög ékszert az ötvösség remekeivé teszik.

Erős görög hatás alatt állt az etruszk ékszer. Formája kevésbé szép, díszítményei sem oly finomak s gyakran egyiptomi és kisázsiai mintákra utalnak. Az ékszer típusok ugyanazok, mint a görögöknél, a munka tökéletes, a filigrán és granulirozás általános.
A római ékszer etruszk, görög és keleti hatást árul el, alig mondható róla valami jellemző sajátság.
A hanyatló görög művészet díszben túlzsúfoltsága itt talán még erősebb. Kelettől a túl sok ékszer hordás divatját vették át és a gazdag kő, gyöngy, üveg, borostyán díszt.
Az ékszer tömeges készítése magával hozza a formák csekély változatosságát és művészi értékét. Később barbár hatás is észlelhető, az aranyat nagy tömegekben alkalmazzák és a köveket nem csiszolják, a népvándorlás kori ötvösművekkel, ékszerekkel vallanak rokonságot.

A fényűző Bizáncban jó talajra talált az ékszer.
A római hatás mellett itt a keleti erősen érvényesül, kedveltek az élénk színű zománcok és a sok drágakő. Az ékszer közvetlen kapcsolatot mutat az öltözékkel, és mint ruhadísz nyer leggyakrabban alkalmazást. Bizáncban ismét erős a vallással való kapcsolat, szimbólumok gyakoriak itt jelenik meg a IV. században a kereszt először mint ékszer.

A román korból alig maradt ránk ékszer.
A csúcsíves ízlés korából szintén kevés. Gyűrűk, övek, koronák, násfák az építészettől átvett csúcsíves formákat mutatják.

De annál nagyobb fellendülést nyer az ékszer. a XVI. században. A renaissance az antik ékszerhez kapcsolódik,
de csak munkailag, a mitológiai tárgyban és a groteszkekben. Filigrán már nem készül, az arany sem igen jut érvényre, mert niello -val, zománccal és drágakövekkel fedik. Fő típusok a lánc és a násfa. A lánc nyakékül és öv gyanánt használatos, néha finoman dolgozott csat vagy bogláralakú részekből áll. A násfáknál a sokféleség és a gazdag, finom kidolgozás csodálatra méltó.

A XVII. században a renaissance ékszer művészi gazdagsága hanyatlani kezd,
nem szeretik már a változatos színes, zománcos szalagdíszeket s a kövek minőségére és érvényesítésére fektetik a fősúlyt.

A század közepén, midőn a gyémánt ékszer lesz divatos,
még inkább háttérbe szorul az ötvösmunka, a foglalat gyakran ezüst, s hogy a gyémántot emelje feketére zománcozott az ékszer. A formák mértaniak, merevek, vagy a barokkművészetből vettek, nyugtalanok, de nehezek. Mazarin és XIII. Lajos ízlésének köszönhető a gyémánt uralomra jutása és egyáltalán a XVII. századtól kezdve Franciaország veszi át az eddig Olaszországtól vitt irányító szerepet.

A XV. Lajos alatt divatba jött rokokó ízlés
finom kagylós és lombdísze kedvező hatással volt az ékszer fejlődésére. A kő azért még a fontosabbik rész és ismét némi szerephez jut a foglalat is.

A XVIII. sz. vége s a XIX. sz. az ékszert is a régi művészeteket utánzó erőtlen és művészietlen mederbe terelte.
Az ékszer tömeges előállítása és a halott, utánzott formák értéktelen és sablonszerű eredményeket hoztak létre. A XIX. sz. közepén már próbálkoznak különösen a németek, hogy a francia hatás nyűge alól szabaduljanak és renaissance ékszerek utánzásával iparkodtak a gyémánt és más kövek túltengését ellensúlyozni. A század végén természetből vett és erősen stilizált növényi formák alkalmazásával szorították ki a históriai formákat, de ezek az erősen hajlított szecessziós formák is csak átmenetiek voltak.

A XX. század óta egyszerűbb, nemesebb, modern ízlés alakult ki Német-és Franciaországban egyaránt és egymástól függetlenül.
Az ékszereknél ismét régi jogaiba helyezkedett a rajz és a forma. A drágakövek és főképp a gyémánt alkalmazása nem szűnt ugyan meg, de iparkodnak ezeket a szép formának s immár nem túl erős és egyszerűsített természethűségnek alárendelni.

Hazánkban az ötvösművészet első nyomára a XI. sz. közepén élt Jehuda-ha-Coben nevű zsidó rabbi jognyilatkozatában találunk.
Ebből kitűnik, hogy a zsidók már akkor cserekereskedést folytattak a Magyar- és Németországban készült arany-és ezüstművekkel. Hogy az aranyművesség nálunk már a XI. században nemcsak kezdetleges, hanem virágzó állapotban volt és hogy feles számú mesterekkel rendelkeztünk azt I. Géza király adománylevele bizonyítja, ki, midőn 1075. a garamszentbenedeki apátságot alapította, többek között Nesku nevű aranyművest és testvéreit is az apátságnak adományozta. Az egyházak mindig tartottak házi aranyműveseket. Ebben az udvart utánozták, mert királyaink és királyasszonyaink szintén mindig tartottak udvarukban aranyműveseket. Hazánknak e korban élt ötvösei valószínűleg szépen és jól dolgoztak, mert már az Árpád kori királyok alatt előkelő állásban voltak. IV. Béla király a királyasszony aranyművesét 1243. nemesi rangra emelte.

Az Anjou-korban Péter mester volt Szepes vármegyének alispánja
és Szepes várnak várnagya. A XIV. sz. végén, Durer, másképp Ajtósi Antal, Békés vármegye Ajtós nevű helységében, fia Albert pedig Gyulán gyakorolta művészetét. Albert azonban már nem talált az alföldi kisvárosban művészetének elég tág teret, ezért 1455. Nürnbergbe telepedett át. Hasonló nevű fia volt a híres festő és rézmetsző. Hogy ebben a korban az ötvösművészet már nálunk is magas fokon volt, bizonyítja az, hogy III. Iván orosz cár külön követet küldött 1488. Mátyás királyhoz, azzal a kéréssel, hogy küldjön neki olyan arany- és ezüstműveseket, akik a fémmunkákhoz értenek. Hazai ötvösművészetünk készítményei mellett még külföldről is sok ékszer került hozzánk. Az ékszerek általában nagy piacra találtak, mert a magyar pompaszerető nép volt. Régi családi leltárakból és más irományokból tudjuk, hogy a női és férfi-ruházathoz való ékszerek nagy értéket képviseltek. Természetesen rengeteg értékűek voltak egyéb ötvösművek is, amelyek a lakásban dísz-vagy használati tárgyakul voltak alkalmazva (kupák, kannák, poharak, palackok, medencék, vedrek, csészék, tálak, gyertyatartók és sótartók, evőeszközök).

A Thurzó György kincstáráról 1612. fölvett leltár az ékszerek pontos jegyzékét is adja.
Az aranyból készült ékszerek a következők: 5 nyakbavető, 17 násfa, ezekbe 379 gyöngyszem, 316 gyémánt, 373 rubin, 40 smaragd, 27 zafír, 4 gránát és 24 csehgyémánt volt foglalva. Továbbá 25 aranylánc (ezek közül 5 nyomott 580 aranyat), a többi 20 láncon volt 56 gyémánt, 242 rubin, 2732 gyöngyszem és 25 gránát. A gyűrűk száma 57 volt és 2 úgynevezett orvosságos gyűrű, ezekben különböző drágakövek, különösen gyémánt, 265 drágaköves és gyöngyös boglár, 16 darab öv, részben zománcos, részben arany, 14 fejdísznek való korona, 7 igen díszes süveg.

A nyakbavető régi keletű és igen kedvelt ékszer volt.
Többnyire tiszta aranyból készült és a legkülönbözőbb drágakövek díszítették. Thököly Mária (1643.) fekete-, fehér-, zöld-, kék-és vörös színű zománcos nyakbavetőjének 36 rózsájában 5 nagy gyémánt, 5 nagy rubin, 88 nagy gyöngyszem, 40 kis rubin volt elhelyezve. A nyakbavetőt boglárokkal is díszítették. Kerecsényi Kata (1600.) 21 nagy aranyboglárral díszített nyakbavetőt viselt. A XVII. sz. divatjának a rózsabogláros nyakbavető felelt meg. Hasonló ékszer volt a nyakravaló, a nyakszorító és a torokszorító. Utóbbiak keskenyebbek voltak és szorosan a nyakra, ill. torokra illettek. Valamennyit drágakövekkel és gyöngyökkel gazdagon díszítve viselték. A hagyatéki leltárak mindig ezekről is beszámoltak. A nyakbavetőről vagy nyakravalóról mindig egy vagy több násfa vagy másfajta függelék csüngött.

A násfa szót többféleképp értelmezték.
Leggyakrabban használták ezt az elnevezést arra az ékszer darabra, amely a nyakbavető vagy nyakravaló közepén lógott. A leírások és a fennmaradt példányok után ítélve, ezek voltak a magyar ötvösművészet remekei. A násfák legtöbbje Magyarországon és Erdélyben készült.
A násfákat aranyból sokszínű zománccal vagy nélküle készítették. Alakjuk igen különböző: kerek, tojásdad, rózsa-, korsó-, oltáralakú. Többön az ábrázolás tárgya a szentek életéből, a mitológiából vagy az állatvilágból van véve. Volt olyan is, amelyet mértani vonalak, arabeszkek díszítettek, vagy pedig olyan, amely egy nagy drágakőből s ezt körülvevő kisebb kövekből alakult. Főúri családjaink és múzeumaink birtokában sok olyan elsőrendű násfa van, amely hazai ötvösművészetünk magas fokának legékesebb bizonyítéka.
 A különféle függők (különösen a fent említett nyakravalódíszeken alkalmazták) éppolyan művészi kivitelű, megbecsült ékszerek, mint a násfa. Ez is aranyból készült, a legváltozatosabb alakban, drágakövekkel gazdagon díszítve. Itt is alkalmaztak zománcos emberi és állati alakokat. A násfát és függőt broche gyanánt a mellen is viselték, a XVII századtól kezdve azonban már külön mellre való ékszerek készültek. Számos ilyen ékszer maradt ránk, amelyek kivitele készítési módja sok tekintetben a násfákra és függőkre emlékeztet.
 Különösen szerették a zománcos vagy zománc nélküli aranyszalagból kötött csokrot (az úgynevezett, máslit), amelyet különböző drágakövekkel raktak ki.

A mellre való ékszer darabokat mellre való garasnak nevezték. Ezeket az ékszer darabokat hajban is viselték.

A hajra alkalmazott fejdíszek közül elsősorban a párta érdemel figyelmet.
Ez azonban csak annyiban tartozik az ékszer művészet közé, amennyiben a karika-pártának abroncsát kemény szövet helyett vert ezüstből készítették s erre alkalmazták azután a zománcos vagy drágaköves, vagy vert aranydíszt. A koronkák vagy koronák legnagyobb része ötvösmunka volt.
 A XVI. sz. végén vert aranyból készítették a koronka ágait, amelyeket gyönggyel vagy gránátrózsákkal díszítettek vagy pedig gyémántot, rubint és gyöngyszemeket foglaltak rá. Monaky Anna (1639.) koronkái tele voltak hintve gyöngyszemekkel. Az egyiken 1200 gyöngyszem volt, a másikon egy gyémántos és negyvenegy rubinos boglár. Volt olyan úriasszony is, aki gyöngyös vagy rubintos boglárokból fűzött koszorút viselt fején.

A férfiak a fövegen medályt, forgót vagy tolltokot viseltek.
A medály kerek vagy hosszas pajzsforma, drágakövekkel vagy boglárokkal kirakott ékszer volt. Bocskay István hagyatékában volt egy igen értékes zománcos, gyémánttal kirakott medály. A forgónak nevezett tolltartó két részből állott: egy rúdból és egy erre alkalmazott, forgatható mozgó szárnyból. Ez egyúttal a tolltartó is volt. Hasonló ékszer darab a tolltok, azzal a különbséggel, hogy a tolltok ágai nem voltak mozgathatók.

A fülbevalók aranyból készültek és leginkább gyémántot foglaltak beléjük.
Draskovich Johanna például 98 gyémánttal rakatta meg fülbevalóját. Illésházy Katalinnak rubintos fülbevalói voltak.

A keleti gyönggyel igen pazarul bántak úgy az ékszerek, mint a ruhák, főkötők és párták díszítésénél.
Az egyforma szemű gyöngyökből láncot fűztek, melyet hajukba fonva vagy a ruha felett viseltek.
E gyöngyláncokat 3-8-14, sőt 20 rendbe is fűzték. Rákóczi Györgynek nagy szemű gyöngyláncaiban egyenként 968, 1443 és 1860 szemet számláltak meg, a középszerűekben 2-3000-en felül, a nagyobbakban pedig 4000-en felül is. Az ilyen gyöngyláncok nagy összegbe is kerültek, mert 1609. például 20 frt-ot fizettek egy lat gyöngyért. A nyakravaló gyöngyfüzérek közül az Illyésházy Katáé igen nagy szemű gyöngyökből állhatott, mert mindössze 22 szem kellett ahhoz, hogy a nyakát körülfogja.

Divat volt a vörös és fekete kláris nyakravaló és övek viselete is.
A XVII. században divatban volt a gyöngyből fűzött karperec is. Mindig párosan, mindkét karon egyformán viselték. Zrínyi Ilona gyöngyös karperece 14 sorból állott. - Azokhoz, melyekbe János-körmöt vagy orvosságos köveket foglaltak, azt a hitet kötötték, hogy valamely veszély ellen megvédi a tulajdonost.

Nagyon kedvelt ékszer volt a gyűrű, melyet nálunk leginkább a bal kéz negyedik ujján viseltek.
Rendesen aranyból készítették és ebbe különböző drágakövet foglaltak. Alakja sokkal díszesebb volt, mint a mai gyűrűké. Jegygyűrűk gyanánt drágaköves gyűrűt cserélt a mátkapár. A babonás hatású gyűrűk között vérállítót, kígyószemest, János-körmöst és olyan abroncsgyűrűket találhatunk, amelyek belseje orvossággal volt kitöltve.

A pecsétgyűrűket aranyból, ezüstből és acélból készítették.
A vagyonosabbak metszett drágaköves címeres gyűrűket viseltek. Az egyes gyűrűk néha nagy értéket képviseltek. Illyésházy István Bocskay István számára Bécsben olyan két gyűrűt vásárolt, amelyek együttesen 6000 frt-ba kerültek.

Az aranyláncot igen kedvelték.
A spanyol-francia művű, gyöngyszemekkel és drágakövekkel tarkított láncok mellett a magyar készítésű aranyláncok is el voltak terjedve. Alig volt olyan úriasszony, aki néhány darabot nem vitt volna magával hozományládájában. A férfiak is viselték. Némelyik még lova nyakába is akasztott egy egy súlyos aranyláncot. Igen kedvelték az olyan zománcos aranyláncokat, amelyeken az aranylánc-szemek közé gyöngyök voltak foglalva. A láncokon viseltek kereszteket és a XVII. századtól kezdve zsebórát is. Ebben a században még nem készítettek nálunk zsebórákat, de azért - ha nem is általánosságban - már viseltek ebben a században sokszor drága kivitelű zsebórákat is. Igen nagy fényt űztek a különböző kivitelű övek viselésében is (heveder-öv, láncöv, pártaöv). Férfiak és nők egyaránt viseltek arany-, gyöngy- és drágaköves öveket.